2016. október 26., szerda

Ha elmegyek innen

Ha elmegyek innen egyszer, maximum honvágyam lesz. Honvágya mindenkinek van. Hazagondol, emlékekkel veszi körbe magát, és ha nagyon rossz a kedve, kisétál a szép, új életébe.


Ha elmegyek, maximum nem fogom bejglivel lefojtani a töltött káposztát karácsonykor. Van olyan jó a paella, vagy a macaron is. Meg lehet szeretni.
Ha elmegyek, lehet, hogy nem fogom két évente futóműveshez vinni az autót, bár helyes pasi, de drága mulatság a magyar utakon közlekedni. Nem kell GPS-t használnom Abádszalókig, mert csak Pest határáig van kitáblázva az irány.
Lehet, hogy kevesebb gólyát látok majd. A gólyákat mindig szerettem, remény volt  a tavaszra, meg olyan kis idétlenül ácsorogtak a hosszú lábukon ezek a fura madarak.
Nem látok nádtetőt, gémeskutat (vannak még egyáltalán gémeskutak?), nem veszek Túró Rudit.
Nem megyek az Állatkertbe, hiányozni fog a pesti éjszaka, az alti koncertek, a Sziget, a Deák téren nyaranta üldögélő fiatalok. A Körút, a Duna part, a Ráday utca. Lehet, hogy még a Bosnyák téri piacon a kerekes kocsikkal dzsihadot csináló nénik is hiányozni fognak.
Nem tudok majd átugrani Margit néniékhez a szomszéd kerületbe, ahol a panel tövében biozöldség terem, és náluk a legjobb a jeges latte a teraszon.
Nem megyünk  a lányokkal nagyon sok sört inni a pesti éjszakába, és nem váltunk utána világot. Világot váltani mindenhol lehet, sör is van bárhol hozzá.
Nem állok sorban 927-es sorszámmal az egészségbiztosítónál, és nem rettegek attól, mi lesz, ha beteg leszek, és a rémes magyar kórházak egyikében kezelnek majd.
Megleszek. Majd teszek ki képeket Facebookra és Instagramra.
Néha hazajövök, egzotikus ide látogató hazánkfia (lánya)ként, és könnyes lesz a szemem, amikor még felülről látszik a város. Ferihegyre érve majd összeszedem magam.

Csak azt nem tudom, mi legyen majd a nyelvvel. Ezzel a csodálatos magyar nyelvvel. A "Jó napot kívánok", a "Nahát, ezer éve nem láttalak!", a "Magácska is a Dunántúlról származik? " mondatokkal. Ady, Grecsó, Pilinszky, Esterházy, Tamási Áron, Szerb Antal nyelvével. Az érthetetlen magyar nyomtatványokkal, a graffitikkel, a falragaszokkal. A megszokott neontáblákkal a városban. Az irodalmi estekkel, és azokkal az éjszakai beszélgetésekkel, amiket én csak ezen a nyelven tudok lefolytatni.
Mindegy. Majd olvasok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése