Ha elmegyek innen

Ha elmegyek innen egyszer, maximum honvágyam lesz. Honvágya mindenkinek van. Hazagondol, emlékekkel veszi körbe magát, és ha nagyon rossz a kedve, kisétál a szép, új életébe.

Ha elmegyek, maximum nem fogom bejglivel lefojtani a töltött káposztát karácsonykor. Van olyan jó a paella, vagy a macaron is. Meg lehet szeretni.
Ha elmegyek, lehet, hogy nem fogom két évente futóműveshez vinni az autót, bár helyes pasi, de drága mulatság a magyar utakon közlekedni. Nem kell GPS-t használnom Abádszalókig, mert csak Pest határáig van kitáblázva az irány.
Lehet, hogy kevesebb gólyát látok majd. A gólyákat mindig szerettem, remény volt  a tavaszra, meg olyan kis idétlenül ácsorogtak a hosszú lábukon ezek a fura madarak.
Nem látok nádtetőt, gémeskutat (vannak még egyáltalán gémeskutak?), nem veszek Túró Rudit.
Nem megyek az Állatkertbe, hiányozni fog a pesti éjszaka, az alti koncertek, a Sziget, a Deák téren nyaranta üldögélő fiatalok. A Körút, a Duna part, a Ráday utca. Lehet, hogy még a Bosnyák téri piacon a kerekes kocsikkal dzsihadot csináló nénik is hiányozni fognak.
Nem tudok majd átugrani Margit néniékhez a szomszéd kerületbe, ahol a panel tövében biozöldség terem, és náluk a legjobb a jeges latte a teraszon.
Nem megyünk  a lányokkal nagyon sok sört inni a pesti éjszakába, és nem váltunk utána világot. Világot váltani mindenhol lehet, sör is van bárhol hozzá.
Nem állok sorban 927-es sorszámmal az egészségbiztosítónál, és nem rettegek attól, mi lesz, ha beteg leszek, és a rémes magyar kórházak egyikében kezelnek majd.
Megleszek. Majd teszek ki képeket Facebookra és Instagramra.
Néha hazajövök, egzotikus ide látogató hazánkfia (lánya)ként, és könnyes lesz a szemem, amikor még felülről látszik a város. Ferihegyre érve majd összeszedem magam.

Csak azt nem tudom, mi legyen majd a nyelvvel. Ezzel a csodálatos magyar nyelvvel. A "Jó napot kívánok", a "Nahát, ezer éve nem láttalak!", a "Magácska is a Dunántúlról származik? " mondatokkal. Ady, Grecsó, Pilinszky, Esterházy, Tamási Áron, Szerb Antal nyelvével. Az érthetetlen magyar nyomtatványokkal, a graffitikkel, a falragaszokkal. A megszokott neontáblákkal a városban. Az irodalmi estekkel, és azokkal az éjszakai beszélgetésekkel, amiket én csak ezen a nyelven tudok lefolytatni.
Mindegy. Majd olvasok.

Egy vád margójára

Csak állunk, és nem tudjuk, hogy vétkesek vagyunk-e. Hogy jobban kellett volna figyelni, vagy pusztán az történt, amit láttunk. Félrenéztünk-e, amikor nem lett volna szabad. Esetleg egyszerűen csak érdektelenek voltunk, mint a hajléktalannal, aki minden reggel ugyanabban az aluljáróban ugyanazt kántálja. Akkor se jobb, ha csak cinkosok vagyunk, mert hallottunk pletykákat. Valaki valahol már mondta valakinek. És mi is hallottuk, de nem tettünk semmit.

Egy kisváros élete megállt, mint valami kivetített kép. Az ott élők döbbenten hallgatnak. Sokan csendben suttogják: Gondoltad volna? Hogy pont ő... Rettenetes! Szegény gyerekek! Örökre rács mögé kellene dugni az ilyet!
Mások mást mondanak. Nem suttognak. Azt kiabálják: Nézd, a koszos kölke! Nem elég, hogy eteti őket az állam, aztán meg kígyót-békát kiabálnak arra a szent emberre! Hát ott lehetne ennyi ideje, ha ilyet tett volna?

A gyermekek ellen elkövetett abúzus latenciája óriási. A gyerekek csak érzik, hogy valami helytelen történik velük, de nem biztosak benne. Megfenyegeti őket az erőszaktevő, és nem hisznek benne, hogy ha elmondják, melléjük áll valaki. Hordozzák magukkal a rémes emlékeket, és sokszor csak felnőtt korukban, terápia, vagy egy másik erőszakot elszenvedett sorstársuk hatására beszélnek. Az emlékeket viszont semmi nem halványítja el. A szexualitáshoz való viszonyuk sajátos, az önértékelésük alacsony, Nagy százalékuk fordul alkoholhoz, lesz drog-, vagy gyógyszerfüggő. Párkapcsolataikban sok esetben nem tudnak egyenrangú félként jelen lenni.

Azt pedig, aki kabátlopás gyanújába keveredik, még évek múlva is megbámulják az utcán. Összesúgnak a háta mögött, nem ülnek mellé a buszon. Többé nem hívják meg oda, ahová eddig, Hideg elutasítás, vagy nyílt gyűlölet veszi körül. Elmagányosodik, egzisztenciát veszít, leépül. Mentális állapota labilissá válik, paranoid állapotok jelentkezhetnek nála. Alvászavarokkal küzd, nem tud enni. Introvertált, depresszív személyiséggé válik.

Még szerencse, hogy itt van nekünk az Igazság és a Jog. Reméljük, hogy ebben az ügyben kézen fogva járnak.

Borsos-Kőszegi Erika


Fotó: index.hu

Hová megy ez a busz, Viktor?

Az van, hogy felcsesztem az agyam a kormány és az EU-s politika kapcsán. Úgyhogy a pszicho-blogot közéletivé teszem egy kicsit.
Az egyik, ami bosszant, hogy nagyon kell nekünk az Unió pénze, lenyúlni, viszont valami árja fensőbbséggel pont nem érdekel senkit, amit az EU elvár a tagjaitól.  Élünk, mint Marci Hevesen a pénzükből, és jól beszólogatunk, játsszuk az áldemokráciát, míg ki nem teszik a szűrünket. Sebaj, akkor majd arról lesz népszavazás, hogy "Ugye Ön is úgy gondolja, kedves Állampolgár (barátaim), hogy igen nagyon jó az nekünk, hogy nem vagyunk már tagjai az Uniónak?" "A" válasz: igen, "B" válasz: Hát persze!

A férjem környezetbarát elektromos buszokat gyárt a BKK-nak uniós pénzből. Rohadt jók a tervek, lehetne még akár a napot is látni a fővárosban néha, mert nem a füstöt okádó dízelből lenne több, hanem a környezetbarátból, na de. A na de jelen esetben az, hogy már maga a beruházás csúszik 2012 óta. Jóvan az itthon, megszoktuk. Most, hogy elkezdődött a gyártás, be kell fejezni március végéig, mert különben le kell fejezni valakit. Nem, nem azt, aki elnyerte a tendert, hanem mondjuk az ottani hetvenharmadik alvállalkozót. Bűnbakunk is lesz, és az élet is megy tovább. De ez is jóvan, ezt is megszoktuk.
Viszont mivel a pénz nagy részét lenyúlták, silány anyagokból készül a jármű, és a silány anyagok sem érnek oda időben, elég nagy a káosz. Mikor végre megérkeznek, addigra hopp, az alvállalkozó alvállalkozóinak emberei már nem járnak be, mert november óta egy fillér fizetést nem kaptak. A BKK kifizeti a kész buszokat, de már nincs, aki legyártaná őket. Mindegy, odaállítunk ötven közmunkást, az van nekünk bőven. Hogy sose látott buszt? Na és? Majd most lát.