Az természetes dolog, hogy a szülők elvárásokat fogalmaznak meg a gyerekeik felé. Az is, hogy egy jobb jövőt szeretnének neki, gondtalan életet, boldog szerelmet. Az már kevésbé, hogy a gyerekkel akarják megvalósíttatni be nem teljesült álmaikat.
14 éves volt a lányom, amikor 8 év magánének tanulás után, a vizsgáját követően, - amin úgy énekelt, mint egy őstehetség - , elém állt, és azt mondta: ebből elég volt. Ő levizsgázott, eddig járt, de ezentúl köszöni szépen, nem szeretne. Én, azt hiszem, elég sokáig bőgtem, aztán meg haragudtam rá. Pár nap múlva meg, mikor persze még mindig sajnáltam a kukában kikötött 8 évet, eszembe jutottak az álmaim. Állni egy nagy, fényes színpadon, kiereszteni a hangom, és várni a végén a tapsvihart.
Nem jött össze, ezért meg azért. Hát, ha nem is mindig tudatosan, de megpróbáltam, hogy a gyerek valósítsa meg az én álmaimat. Hiba volt. Ő energiát ölt bele hiába, én pénzt. Neki csak kötelesség volt, nekem a végére csalódás.
És persze a gyerekeink nem a mi kicsinyített másaink. Egyéniségek, akik maguk szeretnék a saját álmaikat megvalósítani. Hát hagyjuk őket, csak vegyük észre a tehetséget, a kiválóságot, de ne erőltessünk semmit. Én is bocsánatot kértem tőle a végén...
Szerző: Borsos-Kőszegi Erika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése